55. rész - Delusion

Még én sem igazán fogtam fel épp ésszel, hogy mi történt, mintha az egész pár óra alatt forgott volna le. Megtudtam, hogy terhes vagyok, elraboltak minket, kínoztak minket, Harry is megtudta, hogy terhes vagyok, és végül mindez hiába, hiszen a francba is, nem vagyok már terhes. Harry megszorítja a kezemet, közben a többieket nézek, Apa egyből kimegy a szobából, majd Des is követi. Lilly leül mellém az ágyra.

- Miért nem szóltál?

- Én is csak aznap tudtam meg mikor elraboltak minket. – törlöm meg az arcomat. – Mellesleg, nem lett volna túl egyszerű elmondani alapból se, hogy terhes vagyok, nemhogy azt, hogy Harry az apja.

- Ki tudja, talán összehozta volna őket megint. – sóhajt Anne. – Most valószínűleg kint veszekszenek, hogy kinek a hibája volt ez az egész. Pedig eddig úgy tűnt, van remény arra, hogy vége lesz a nézeteltéréseknek közöttük. Mikor eltűntetek ők próbáltak együtt dolgozni, még ha nem is látszódott próbálkoztak. De valljuk be nem egyszerű együtt dolgozni valakivel, aki ugyan úgy vezető egyéniség és mindent az irányítása alatt akar tartani.

- Talán majd a közös utálat összehozza őket megint. A közös utálat összehozza az embereket. – szólal meg Louis.

- Oké sajnálom, hogy ezzel leromboltam az egész ’ újra összehozzuk őket, mint a régi szép időkben’ teóriát. Fogalmam sincs, hogy hogyan kéne reagálnotok erre, de biztos nem kéne még a fejemhez vágni, hogy most hogy elromlott minden. Nem mintha eddig akárki próbálkozott volna ezzel. – felkelek és egy pulcsit magamra húzok.

- Sajnálom, April. – nyúl a karomért Lily.

- Nem szeretném, hogy akárki sajnáljon, nem megyek sokra vele, csak, hogy mindenki úgy fog kezelni, mint egy sérült madarat. Csak legyetek mellettem, mert nem hiszem, hogy ezt épp ésszel ki fogom bírni, de az egyáltalán nem segít, ha még több dolgot ráfogtok erre, így is van elég bajom, érezzem még e miatt is bűnösnek magam? Mert nem szeretném. – kimegyek a szobából és becsapom az ajtót magam után. Nem foglalkozok apáék veszekedésével, egyenesen az erkélyre megyek és behúzom az ajtót magam után. Nem szeretnék senkivel beszélni erről, azt hiszem először magamban kell rendeznem a dolgot, de ezt mégis hogy tudnám lerendezni egyedül. Csalódást okoztam Harrynek, csalódást okoztam Anne-éknek, csalódást okoztam apáméknak, de legfőképpen magamnak.

- Miért teszek tönkre mindent? – temetem arcomat kezeim közé.

- Rossz szokás? – nevet fel mellettem egy ismerős hang, nem is vettem észre hogy kijött. – vagy akár családi vonás. – fordul felém és közben a korlátnak támaszkodik. – Csak mert ismerek valakit, aki szörnyen kezdte a karrierjét é rettenetesen béna volt abban, amit csinált.

- Ha egy rettenetesen béna egykori énedhez hasonlítasz, lehet, hogy csak rontasz a helyzeten.

- A lényeg az lett volna, hogy észrevedd én béna voltam, te pedig nem vagy az. Őszintén szólva nálad jobban és gyorsabban senki nem tanulta még meg így helyzeteket kezelni, vagy akár harcolni. Ez már benned volt, csak dolgoznod kellett rajta. És nem azért tartottalak, illetve próbállak távol tartani tőle, mert nem bízok benned vagy, mert béna vagy. Tudom milyen ez a szakba, és tudom milyen veszteségekkel jár, te is kezded érteni. – szünetet tart és rám néz. – Soha nem akartam, hogy ilyenen kelljen átmenned. Nem is gondoltam, hogy érdekelni fog, amit csinálok, normális életet akartunk neked, de te nem szerettél anyáddal utazni és vásárolgatni. – forgatja meg a szemét mintha olyan nagy problémának tartaná, majd mindketten nevetünk. – Tudom, hogy csalódtál, amikor nem mentem érted időben, ez az én hibám is, gyorsabban is odaérhettünk volna ha az elejétől össze tudunk dolgozni Desékkel.

- Apa nem a te hibád, hogy Lukék pszichopata barmok és semmi emberség nincs bennük. Te megcsináltál mindent, amit tudtál, én viszont feladtam miután.. miután Luke tette amit. Ott ültem és nem próbáltam meg kijutni, végig néztem, ahogy Harryt verté, és gyűlölöm magam miatta.

- April te tettél meg mindent. Fizikailag szó szerint nem voltál többre képes, nem rajtad múlt. De az a lényeg hogy most már itt vagy.

- Köszönöm. – hajtom a fejemet a vállára.

- Ez nem jelenti azt, hogy ki vagyok békülve a gondolattal, hogy vele vagy, főleg nem azzal, hogy terhes lettél tőle, talán ráküldhetnék pár embert, hogy –

- Apu! – ütöm meg a kezét.

- Jó ezt a beszélgetést máskorra. – áll fel. – És egyébként Zaynnek köszönd. – értetlenül nézek rá. – A megmentés, Zaynnek köszönd, ha nem hozzák össze Miával, talán még mindig ott lennétek. – egy apró mosolyra húzom a számat, ő pedig bemegy. Pár perc után én is elindulok, hogy megkeressem Zaynt. Nem találom egyik szobában sem, ezért kimegyek az udvarra. Egyedül áll kint csak egy szál cigi társaságában. Nem volt már belőle sok, de amikor meglátott rögtön elnyomta.

- Igazából elszívhattad volna, most ez érdekel legkevésbé. – mutatok a cigire nevetve.

- Hát akkor.. – sejtelmesen a zsebébe nyúl és kihúz egy újat, majd a szájába veszi.

- Azt már nem! – veszem ki az öngyújtót a kezéből és elhajítom messzire.

- Jössz egy új öngyújtóval. – vág morcos képet.

- Ugyan már megtalálod estig. – bököm oldalba, hogy újra mosolyogjon.

- Hiányoztál. - húz magához.

- Te is nekem, jobban, mint hinnéd. – hajtom a fejemet a mellkasára. – Köszönöm.

XXX

*2 hónap múlva*

„ Liv a nappali közepén táncol egy balett szoknyában és a plüss macijával. Andy egy játékrepülővel szaladgál körbe-körbe, közben brümmögést imitál apró szájával. A nappaliból egyenesen a konyhába, ahol a palacsintákat sütöm, a pult körül kezd keringeni, és a következő pillanatban csak egy huppanást hallok és hangos sírást. Elzárom a gázt és felveszem az ölembe Andit.

- Kicsim, hányszor elmondtam, hogy ne papucs nélkül szaladgálj. – bökök az orrára. Nagyokat pislog könnyes szemeivel, persze már abbahagyta a sírást, hiszen csak hiszti volt. – Na, most szedd össze a játékaidat. – próbálom letenni, de erősen kapaszkodik a nyakamba. Kiegyenesedek újból, hogy a szemébe nézzek. – Na gyere, akkor inkább segíts palacsintát sütni. – leültetem a pultra és engedem, hogy kevergesse a palacsintatésztát. Persze hamar megunja ezért lekéretőzik a pultról és elfut játszani. Egy ideig nézem, ahogy a kockákat rakosgatja egymásra, majd Harry karjait éreztem magam körül.

- Az én gyönyörű feleségem és.. az elégetett reggeli. – fordul az égett szag felé.

- Ó a fenébe. – kapok a serpenyőhöz. Eldobom az odaégett palacsintát, majd Harry kiveszi a kezemből a serpenyőt.

- Majd én befejezem, te menj a gyerekekhez. – húz magához egy hosszú csókra.

- Szeretem, ha a konyhában tevékenykedsz. – húzódok el tőle.

- Azt is szereted, ha a hálószobában tevékenykedek. – harapja meg az alsó ajkamat. – Ami már régen volt.

- Tudoom, nekem is hiányom van már, de ikrekkel kinek van ideje ilyenekre, örülök, ha fogat mosok reggel. Fésülködni nem is szoktam.

- Pont ezért, mit mondasz arra a hétvégi kiruccanásra? Csak te én, és semmi gyerek. 2 nap.

- Még túl kicsik és bébiszitterre nem akarom bízni őket. – hezitálok.

- 3 évesek, a szüleink meg tapasztaltak, probléma megoldva.

- 2 nap, de csak ennyi. És csak azért mert már nagyon rég óta nem voltunk együtt. – nyomok egy puszit az arcára majd elmegyek rendet tenni a két veszekedő apróság között.”

- April ébredj! – rázza meg a vállamat Harry.

- Megint sír Andy? – nyöszörgöm.

- Micsoda? Ki az az Andy? April, kelj fel. – ebben a pillanatban jövök csak rá, hogy mit mondtam. Már vagy 3 hete ugyan ezt az álmot álmodom. Teljesen ugyan ezt, és már annyiszor átkondoltam, hogy milyen lenne, ha igaz lenne, hogy lassan már azt hiszem, hogy ez a valóság. Mintha emlék lenne nem csak egy álom részlet.

- Mondtál valamit? – tettetem mintha csak most ébredtem volna fel.

- Csak álmodban beszéltél. – húz magához.

- Ha te mondod. – sóhajtok és próbálok visszaaludni. Az elmúlt hetekben ezekkel az álmokkal csökkent az alvásidőm is.

XXX

- Hol vannak? – futok be a szobába, ahol Louis és Zayn Xboxoznak.

- Kit is keresel pontosan? – kérdezi Louis de a képernyőt nézi.

- Hát vajon kit? Rátok bíztam őket és ti csak úgy elvesztettétek őket? – akadok ki. Mindketten összezavarodottan néznek rám. –ne csak üljetek ott, segítsetek megtalálni őket! – kiabálok.

- April nyugodj le, mondd el, hogy kit keresel. – lép hozzám Louis.

- Livet és Andyt. – tolom el magamtól. Egymásra néznek, majd újra rám. Mintha őrült lennék. – Miért hagytátok el őket? Olyan nehéz volt szívességet tenni?

- April le kell nyugodnod. – fogja meg a karomat Louis. Nem érdekel mit mondd, a falhoz lököm és oda szorítom.

- Segíts megtalálni őket! – lököm oda megint.

- April elég! – kiabál Zayn és leszed Louisról, a kezeimet hátra fogja és magához szorít. – Nem létezik Liv és Andy! Érted? Nincsenek! Csak álmodtad! – kiabálja, majd hirtelen jön a megvilágosulás és nem próbálok kiszabadulni.

- Nincsenek gyerekeim. – suttogom miközben a térdeimre esek, Zan még mindig fog. – 2 hónapja elszúrtam mindent és nincs gyerekem. – kezdek el zokogni Zayn ölében.