7. rész - Don't trust anyone...

                                          ... because the devil was once an angel

A nap már egy ideje fent volt, én viszont még korábban keltem. Vagyis pontosabban nem is nagyon aludtam. Ilyen helyzetben ki tudna az alvásra gondolni? Egyáltalán akármi másra? Nem azt mondom, hogy félek, csupán tartok a helyzettől. De ki ne tartana, ha közlik vele, hogy valami baja fog esni? Tényleg nem tudok másra gondolni. Az agyamban azok a bizonyos kerekek folyamatosan ezen kattognak. Már több száz variációt átgondoltam, ijesztő, hogy mennyi lehetőségük van akármilyen és akármekkora kárt tenni bennem. De megnyugtat a gondolat, hogy élve túl élem. Legalábbis elvileg. Vagy nem? Végülis máshogy nem lenne értelme igaz? És ráadásul anyu ismeri, vagyis gondolom egy idegen számát nem adta volna meg. És a saját anyám csak nem akar megölni. 
A lábaimat felhúzom, és az államat támasztom meg rajtuk. Jobb kezemmel éppen a hajamat babráltam mikor egy halk kopogás után valaki benyitott. 
- Hát te ilyen korán? - szólal meg a lágy hang. 
- Nem csak én, ahogy látom te is. - mosolygok rá.
- Ahogy látom reggeli ember vagy. Ezt tőlem örökölted. - Jah persze, ha nem azon járna az agyam, hogy meg fognak verni 11-ig is bírnék aludni.
- Már amennyit látsz engem. Nem túl sokat. 
- Kicsim én...
- Sajnálom anyu én, én nem úgy értettem.
- Tudom, hogy értetted. És nem a te hibád, ne sajnáld. - egy ölésre húz a karjaiba. Mint mindig, most is kókuszillata van. Imádom. - Nincs kedved kikísérni a reptérre? 
- Mi? Máris elmész?
- Este hívtak a cégtől, hogy mennem  kell. 
- De csak most jöttél. - igen, csalódott vagyok. Mint mindig megint alig láttam. Miért fontosabb mindenkinek az a kicseszett munka?- Mikor jössz megint?
- Még nem tudom, majd beszélünk, de most készülj, össze 8-ra a reptéren kell lennem. - egy puszit nyom a homlokomra majd egyedül hagy a szobában. Felveszek egy fehér spagetti pántos ujjatlant egy szoknyával, és belebújok egy cipőbe. Vörös tincseimet egy kontyba fogom, össze majd beledobom a telefonomat egy barna kistáskába. Nem sietek a lépcsőn lefelé, még teljesen kényelmesen odaérhetünk. A konyhába érve leveszek, egy almát a pultról majd leülök az egyik székre. Anya egy bögre kávét nyom a kezembe majd leül velem szembe. Nem beszélgetünk, csendben szürcsölöm a kávémat, ameddig ő a telefonján beszélt valakivel. Miután sikeresen elfogyasztottam az energiát nyújtó folyadékot, betettem a mosogatógépbe a bögrét, és a pultnak támaszkodva vártam anyát. Egy sóhajtással jeleztem neki hogy igazán elindulhatnánk már, de csak felemelte a mutató ujját. 10 perc után már ingerülten köszörültem meg a torkomat. Egy bocsánatkérő pillantással elintézte a bocsánatkérést, majd elindultunk a bőröndjeivel. Egészen eddig abban a tudatban voltam, hogy taxival megyünk. De amikor megláttam, hogy kinyitja apa kocsiját, őszintén meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán itthon van. De úgy látszik, arra van ideje, amit szeretne.
- April is jön? - teszi fel a kérdést kissé unott hangon.
- Akármennyire is nem tetszik, nem fogok otthon maradni és abban a kicseszett házban leélni az életemet. - próbálok normális hangerővel beszélni vele.
Nem válaszol, senki csak bepakolják a bőröndöket és elindulunk a reptérre.
Nem mondom, hogy hosszú volt az út, de nem is 5 perc. 
Miután sikeresen, időben beértünk a reptérre volt még pár percünk, anyuék még beszélgettek. Többször néztem őket, most már nem úgy beszéltek egymással, mint régen. Az a bizonyos szikra kialudt. Szívesen hallgattam volna még amint a politikáról cseverésznek, de a mobilom rezgése megzavart. SMS-t küldött valaki. Előkaptam a mobilomat, majd megnyitottam az üzenetet. 
" szóval kimerészkedtél otthonról, vajon mennyire biztonságos a nagyvilág apuci kicsi lányának? "
Az üzenetet olvasva csak a szemöldökömet ráncoltam. Rögtön felkaptam a fejemet és körbenéztem. Csak anya lépett mellém, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Megöleltem, majd a távolodó alakját figyeltem. Agyam viszont még mindig az üzeneten járt. Szememmel pásztázni kezdtem tömeget, elég bepánikolt tekintetem lehetett. Viszont kiszúrtam 2 alakot. Louis és Zayn. Biztos vagyok benne hogy ők. Az arckifejezésük beigazolta, hogy furcsán nézhettem ki. Louis kérdőn nézett rám, amíg Zayn vigyorgott. Mi van, ha ő küldte? Végülis lehetséges... A következő pillanatban eltűntek a látókörömből. Ezzel a lendülettel megragadtam apu kezét majd a kocsihoz vonszoltam. 
- Ideje volt menni. - mosolyogtam rá. 
- Miért siettél ennyire?
- Há-
- April - szakítja meg a magyarázatomat majd jelentőségteljesen rám néz - az igazat. - lehajtom a fejemet így pontosan a telefont nézem. 
- Tudod én erh... Keveset aludtam az éjszaka és fáradt vagyok. - tudom, hogy tudja, hogy hazudtam. De nem szólt semmit. Csak bámult ki a szélvédőn, megint...
                                                                    xxx
Éppen D-vitaminnal töltöttem fel a testemet az udvaron, vagy 2 órája itt fekszem már. Ennyi felesleges szabadideje esküszöm, hogy nincs senkinek. Már halálra unom magam itthon, tényleg meg kéne győznöm aput a főiskoláról. Én ezt már nem bírom sokáig. És nem csak arra gondolok, hogy a négy fal között kell leélnem az életemet, hanem arra is, hogy nem bírok tovább aszalódni a napon. Bemegyek egy pohár vízért, majd megnézem, miért villog a telefonom. Nem is csodálkozom, hogy lassan éjjel nappal ezt nyomogatom, mi a szent szart csináljak itt? 
Apu üzenetet küldött:
" hozd a laptopodat délután a kávézóba" 
Mi? Apa üzenetet irt? És miért kell neki az én laptopom?  Furcsa, de lehet, hogy csak túlreagálom. Lehet, hogy megbeszélésen van és nem tudott hívni. Vagy valami ilyesmi. Végülis van még időm, addig elmehetek futni. Átvettem a futós cuccomat, és a fülhallgatót benyomta a fülembe elindultam az egyik park felé. Szerettem futni, ilyenkor teljesen kikapcsoltam és csak magamra figyeltem. Jó volt arra, hogy kiürítsem a fejemből a gondolatokat. Az ég borúsnak látszott már, egyre csak gyűltek a sötét felhők. Tudtam, hogy már úgysem érek haza elázás nélkül, szóval nem kezdem gyorsabban futni. Egy bokorban megmozdult valami éppen mellettem. Egyre hangosabban hallottam a motoszkálást, így egyre gyorsabban futottam. Ahogy haladtam, egyre csak jött utánam. " Ur isten csak ne most, ne ne ne, erre mégsem vagyok még felkészülve. Miért mentem bele?" Ismételgettem magamban szívem eszeveszetten vert, már nem tudtam merre futok, vagy, hogy hol vagyok. A levegőt már egyáltalán nem szabályosan vettem, kezdtem szédülni. Látásom egyre homályosabb lett, éreztem, hogy nem bírom sokáig. A bokor megrezdült mellettem és a következő pillanatban a sárban találtam magam. Előttem pedig egy kicseszett mókus ugrált.
- A kurva életbe! - ordítottam el magam mire rögtön elszaladt a mókus. Igen egy hülye, ártatlan állat elől futottam. Most kiderül mikre képes még a félelem. A telefonom ismét rezeg. Nem, most nem nézem meg. Feltápászkodok, amennyire tudom, letisztítom magam, majd rendes tempóban futok tovább. A város kevésbé lakottabb részére érek, nem mondom, hogy alig vannak erre, de feltűnően kevesebben, mint a belvárosban. Ismét kaptam egy üzenetet. Na, jó, most már elég volt. Előkapom a készüléket és megnézem mindkettőt.
" vajon lesz ijesztőbb dolog, is mint a mókus? "
" jobb oldalon, a sarkon van egy kávézó. Menj be. Most. "
A fejemet rögtön felkaptam és körülnéztem. Láttam pár gyanúsan bóklászó sötét alakot, de nem tudtam volna megmondani, hogy ismerem e őket vagy sem. Egy kávézó nem igazán színtere az ilyesmi fajat dolgoknak igaz? Szóval nincs mitől félnem. Igazából az egésztől nincs mit félnem. Lehet hogy lesz majd pár karcolásom és kész. Nem kell túlreagálni a dolgokat. 
Bemegyek a kávézóba, néhányan furcsán méregetnek, hát persze tiszta sár vagyok. Nem igazán érdekel ki, hogy néz rám, rendelek egy málnás smootiet. Egyre kevesebben lesznek a kávézóban. Időközben kihozzák az italomat, amit másodpercek alatt sikerül elfogyasztanom. A telefonomat szorongatom a kezemben, de semmi nem történik. Felállok, hogy elinduljak a kijárat felé. Még mindig az apró készüléket nézem, időközben belebotlok valakibe.
- Elnézést. - nézek fel ijedten. Egy megközelítőleg 2 méteres hústorony áll előttem. Tetőtől talpig kitetoválva, egy kendővel a fején. Erei kidudorodnak, izmai meg vannak feszülve. Finoman szólva az életkedvem is elment 
- Azt hiszem téged kerestek - vigyorog perverzen - és sikeresen meg is találtalak.
- É-én azt hiszem, nem az vagyok, akit ön keres. - dadogom össze-vissza.
- De-de. Biztos vagyok benne hogy te vagy az. - felemelt egy képet majd az arcom elé rakta, összehasonlított vele, majd egy mosoly húzódott arcára. Megragadta a csuklómat, majd közebb húzott magához. - Te most szépen velem jössz.
- Hová ilyen sietősen cimbora? - szólal meg mögöttem egy mély, ismeretlen hang. Az ember arcáról egyből lefagyott a mosoly. - Azt hiszem, a kisasszony nem szándékozik magával menni. - néz az ismeretlen erőteljesen az "óriásra". Testileg elég sok különbség volt köztük, mégis megijedt a fiútól. Vajon nekem is meg kéne?
Az izomkolosszus sietősre vette a formát és máris nyomát sem láttam. 
- Egyedül is ment volna. - fordultam a fiúhoz.
- Ja láttam, csak biztosra akartam menni hogy ne ess össze az ijedtségtől.
- Én nem is- félbeszakít
- Luke vagyok. - nyújtja a kezét.
- April - válaszolom. Közben elindulunk kifelé. Furcsa, már be is sötétedett. Jól elment az idő.
- Veszélyes környék, mit keresel errefelé. 
- Tudom, hogy veszélyes Harry mesélt már róla - ezt most miért mondtam? - És különben is tudok vigyázni magamra. Már elég távol lehetett a kávézó, pár ijesztően sötét sikátor mellett is elhaladtunk már. 
- Mármint Styles? - nevetett fel.
- Talán ismered? - húzom össze a szemöldökömet.
- Mondhatjuk úgy is. - Egy hirtelen mozdulattal egyik kezét a nyakam köré fonta, kissé megszorítva. Így teljesen mögöttem állt, testünk egymásnak simult. - De az önvédelmet nem ártana gyakorolnod még. - nevet fel kárörvendően. - És ne feledd, senkiben nem bízhatsz meg. 
- Várj mi? - alig tudtam befejezni már a másik keze a számon volt és a sikátorba húzott be. Nem hiszem el. Bedőltem neki. Hogy lehetek ilyen ostoba? Az egész így volt kitervelve. 
Teljes erőmmel próbáltam kiszabadulni fogásából, de nem ment. Egyre erősebben tartott. A következő pillanatban a falhoz szorított majd megjelent három másik fiú is. Hajam össze-vissza állt már, és lihegtem. Beharaptam az alsó ajkamba majd őket figyeltem. 
- Tudod nem szoktunk lányokat megverni,- néz a többiekre- velük mást szoktunk csinálni - veszi az arcomat egyik kezébe, majd felnevetnek közben - úgyhogy ez új nekünk. 
- Szóval intézhetjük gyorsan is, de ha ellenállsz rosszabb lesz - szólal meg a másik fiú is.
- Látom a bemutatkozás is új számotokra. - köpöm oda nekik.
- Szóval meg akarod ismerni, hogy kik fognak megverni? Hát legyen nevet fel ismét Luke. - Ő ott Ashton - mutat a fiúra aki előbb beszélt - és Michael meg persze Calum. Megfelel hercegnő? - Nem válaszoltam. Egy pofon csattant az arcomon.
- Nekem, mindig válaszolsz - fogja meg a nyakamat, csak bólintok, majd megint csattan egy pofon. - Azt mondtam válaszolsz 
- Értem - nyöszörögtem mivel alig jött ki hang a torkomon. 
- Helyes. - húzódik ismét egy mosoly a szájára. Elengedi a nyakamat. A következő pillanatban több ütést kaptam az arcomba, fogalmam sincs már, hogy ki volt, csak a vér fémes szaga csapta meg az orromat. Azt hiszem a homlokomból folyt, de éreztem, hogy az orromból is jön már. A hideg téglafalnak döntöttem a fejemet. Rettentően szédültem.  Szaporán kapkodtam levegő után. "minden rendben lesz " ismételgettem magamban. Megéreztem valamelyikkőjük száját a nyakamon, majd erőteljesen elkezdte szívni. Kínomban már felnyögtem. 
- Kérlek, hagyd abba. - suttogtam. Több nem telt tőlem. Jó volt azt hinni hogy erős vagyok de már összetörtem.
- Csak, hogy Styles kellőképpen féltékeny legyen. 
Hátrafogta mindkét kezemet majd magához szorított. Azt hiszem talán Ashton lépett elém, majd kaptam ismét az arcomba egyet. Összerezzentem. Mostmár a szám is felrepedt. Köhögni kezdem. Úgy tűnt végre vége van. Nem történt semmi. Csönd volt. De nem engedtek el. Mindenki az utca felé bámul. Én is oda emelem homályos tekintetemet. 
Harry.
Igen ő az. Biztos vagyok benne. Elindul felé a másik két ember, de nem fogják le, nem is csinálnak vele semmit. Mintha mondanának neki valamit, de nem látom tisztán. 
- Itt a műsor. - súgja a fülembe Luke majd jóízűt nevet is rajtam.
- Undorító vagy. - sziszegem. Megszorítja a kezemet, majd Ashton újból elkezd ütni. 
- Harry! - kiáltok fel fájdalmasan. A könnyek vérrel keveredve folynak végig az arcom, majd csepegnek a ruhámra vagy a földre. - Isten szerelmére Harry kicseszettül segíts már! - kiabálom hangosabban, már amennyire telik tőlem, de semmi. Meg sem mozdul. Csak áll, és végignézi, ahogy szenvedek. Az utolsó ütés. A gyomromba kaptam. Igaz kaptam mindenhova, ide is többször, de ennyit bírtam. Nem megy tovább. Erőtlenül összegörnyedek, és a földre esek. Négykézláb állok. Kiköpök egy adag vért a számból, majd hasra esek. 
Elmentek. 
Csizma kopogását hallom egyre közeledni felém. Megáll mellettem majd letérdel. Felhúz az ölébe, majd kifésül pár tincset az arcomból.
Pofon vágom.
- Ne érj hozzám - szűrődik a fogaim közül. Még mindig suttogok. 
- April é-
- Hagyj. Békén. - Tagolom jól érthetően. - Végignézted. Kibaszottul végignézted az egészet. Nem csináltál semmit. Álltál mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Csezd meg.
- April mi ez a nyakadon? - tűri hátra vörös fürtjeimet.
- Szerinted baszki minek látszik? De ha megemelted volna, a csinos kis lábaidat nem lenne most ott. - kimászta az öléből majd a szemben lévő falhoz másztam. Megkapaszkodtam majd rettentő fájdalmak kíséretében felálltam és elindultam. Tudtam, hogy jön utánam. Nyugodt volt, persze neki könnyű volt. Kiértem az utcára, csak néhány lámpa adott halovány fényt. Megfogta a derekamat és a kocsi felé húzott. De megkapaszkodtam az ereszben és nem hagytam magam.
- Harry engedj el. - utasítottam. Így cselekedett. Meglepett. Beszállt az autójába majd beindította a motort. Azt hittem elmegy és itt hagy, de nem így lett. Nem ment sehova. Amikor elindultam, a fal előtt kapaszkodva, ő is elindult az én tempómban, Ami persze elég lassú volt. 
Az út felénél járhattunk, amikor elkezdtem szédülni, és a fal tövében lecsúsztam a földre. Alvadt vér lehetett az arcomon mindenhol, és egyre jobba fájtak a sebek. Harry kiszállt az autóból, majd elém sétált. Két kezével könnyedén felemelt, egyik a lábamat, másik pedig a hátamat támasztotta. Izmai megfeszültek, tetoválásai kivehetőek voltak a fehér pólón keresztül, ami már enyhén véres volt miattam. Velem együtt beült a vezető ülésre, majd elkezdett vezetni. Bal kezével tartott, fejem a mellkasán pihent. Nem szóltunk egész úton egymáshoz, haragudtam rá, kimondhatatlanul. 
A házunk előtt álltunk meg. Éppen próbáltam a legkevésbé fájdalmas pozícióban kiszállni, de Harry visszahúzott. Kezét az arcomra tette, majd magához húzott. Telt ajkait enyémre nyomta, felszisszentem, a számon lévő seb miatt. Nem csókoltam vissza.
- Csókolj meg. - húz magához még jobban.
- Harry engedj el. Mennem kell. Próbáltam minél érzelem mentesebben közölni vele. 
Kiszálltam a kocsiból, majd bicegve elindultam az ajtó felé. 
A laptop. Mit csinálhatott apa? 
Van egy olyan érzésem, hogy lassan megtudom. A kilincsre tettem a kezemet, majd lenyomtam, nyitva volt szerencsére, így be tudtam menni. Már innen hallottam a kiabálását. Halkan becsuktam magam mögött, majd apu irodáját céloztam meg. Az ajtóban megálltam majd apára néztem, akinek kiesett a telefon a kezéből.

UI: sajnálom a késést, remélem azéert tetszett :D