2015. december 7., hétfő

17. rész - See you again


Azt hiszem a legrosszabb érzések közé tartozik, amikor elalszol valaki mellett de nem mellette ébredsz fel. Már most nem tetszik, pedig van egy olyan előérzetem, hogy nem ez lesz az utolsó ilyen. Hasra fordulok majd átöleltem a párnát, aminek még erősen érezhetően Harry illata van. Legalább ha becsukom a szememet, így könnyebb ideképzelni magam mellé. Csak most ment el de már most hiányzik, nem hiszem hogy sokáig fogom így bírni. Marhaság az egész titkolózás. Mármint nem kéne titkolózni, ha apám normális lenne és elfogadná azt, hogy barátom van. Most már hivatalosan is elmúltam 19 éves. Tényleg azt csinálhatnám, amit akarok, ha apám középső fiókja papírokkal lenne tele és nem fegyverekkel. Még a gyűrűre is ki kéne találnom valami magyarázatot, majd megírom Jaxnek vagy Logannek hogy hazudjon a kedvemért. Kész őrület.  Szeretnék már normális életet, mármint ami normálisnak nevezhető ezekhez a körülményekhez képest, szóval nem kellenek habos-babos ruhák meg kastélyok, csak az, hogy az apám megértse, hogy felnőtt vagyok. De nem hiszem, hogy ez mostanában meg fog történni.

- April, April! – ébredek fel arra, hogy valaki a nevemet ismétli folyamatosan. Úgy látszik visszaaludtam.
- Ébren vagyok, ébren vagyok, csak halkabban. – hunyorítok a homályos alakra. Pár másodperc múlva kirajzolódik apa.
- Te miért vagy még ágyban?
- Miért ne? Még korán van amúgy is. – válaszolok két ásítás közben.
- Fél 12 van. Már tízszer hívtalak, de nem válaszoltál.
- Elaludtam, sajnálom. A telefonom pedig le van némítva.
- Lényegtelen. Inkább arra válaszolj, hogy kié ez a pulóver. – dobja az ágyamra Harry fekete pulcsiját. Hát ez jó lesz.
- Ha jól emlékszek Jax hagyta i-
- Most vittem be neki, mert azt hittem, hogy az övé, de azt mondta, hogy nem.
- Jaxet mondtam? Logant akartam. – javítom ki magamat.
- Ő is nemet mondott. – húzza fel az egyik szemöldökét.
- Pedig biztos vagyok benne hogy az övé. – forgatom meg a szememet. – És különben is ez a pulóver a szobámban volt, mit keres nálad?
- Bejöttem a szobádba, és ez hevert a földön.
- Nem hiszem, el már megint itt tartunk, miért nem lehet semmi magánéletem? Miért kell mindenbe beleszólnod?
- Mert az apád vagyok, és én, tartalak el.
- Akkor majd elköltözök, és nem kell gondoskodnod róla.
- Majd ha lesz saját kereseted, akkor gondolkozz ezen.
- Fogok is. – felugrok az ágyból és berohanok a fürdőbe és magamra csapom az ajtót.



*2 héttel később*
Ismerős dallamra ébredek, először csukott szemmel próbálom megtalálni a telefont, de nem akar a kezem ügyébe kerülni. Kénytelen vagyok kinyitni a szemeimet és úgy tovább keresni. Esküdni merek rá hogy itt volt mellettem, amikor elaludtam, nem lehet, hogy csak úgy eltűnt. Mellesleg ha eltűnt volna, akkor az idegesítő ébresztő is eltűnhetett volna. 10 perc keresés után már legszívesebben kiugranék az ablakon, mert még mindig megállás nélkül csörög. Végső elkeseredésemben megfogtam a takarót és felrántottam az ágyról. Csak egy hangos koppanást hallok a földről.
- Szóval itt volt végig. – motyogom összeszorított szemekkel, majd egy sóhajtás kíséretében felveszem a készüléket, hogy megnézzem mi baja lett. Csak berepedt a képernyője, de elviselhető. Jól indul a reggelem. Mellesleg ma Oxforba megyek, Lillynek van ott egy cukrászdája, amit a ma akar megnyitni, és megkért, hogy segítsek neki egy-két dologban. Én meg persze hogy mondhattam volna nemet miközben apa gyilkos pillantással nézett engem, hogy mit válaszolok. Szóval ezért kellett beállítanom az ébresztőt. Szó szerint visszaesek az ágyba és magamra húzom a meleg takarót. Hirtelen megcsapja a kávéillat az orromat. Az arcomról lehúzom a takarót és körülnézek. Mindig nekem kell elkészítenem a kávémat ezért is nem értem miért van már készen. Tekintetem az éjjeliszekrényre téved ahol papírpohárban fogad a gőzölgő kávé. Amilyen gyorsan tudok, felülök, és egy cetlit is találok mellette.
’’Jó reggelt Gyönyörűségem’’
Ezzel a pár szóval máris jobbá tette a napomat. De lehet, hogy csak a mentás kávé volt az.
Lassan elkezdem kortyolgatni a forró italt, közben pedig a telefonomat nyomkodom. Mikor sikeresen elfogyasztottam az órára nézek, és jó hogy megittam a kávét, mert kiejtettem a poharat a kezemből. 10 kibaszott percem maradt arra, hogy elkészüljek és elinduljak. Megragadtam a törölközőmet és bevágódtam a fürdőbe.
Hajamat egy kócos kontyba hagytam és felvettem egy sima pólót a kedvenc farmeromhoz. Semmi fajta sminkkel nem bajlódtam csak lefutottam a lépcsőn apának a jó reggeltet kiabáltam majd kiviharoztam a kocsihoz és már indultam is.

XXX

Mikor megérkezek, szerintem már én vagyok az utolsó. Csak a változatosság kedvéért. Mikor belépek a nagy üvegajtón, már mindenki javában dolgozik. Gyorsan ledobom az egyik asztalra a kabátomat majd Lilly keresésére indulok.
- April! Hát itt vagy! – kiabál egy vékony hang a dobozok mögül.
- Igen sikeresen megérkeztem. Egy kis késéssel. – teszem hozzá.
- A lényeg, hogy megérkeztél. – mosolyog, rám miközben magához húz egy ölelésre. Az elmúlt hetekben szinte folyamatosan nálunk voltak Loganel, szóval jobban megismertem mindkettőjüket. Bár még mindig felelőtlen húzásnak tartom apától ezt az egészet, próbálom elfogadni a döntését. Mondjuk Lilly néha nagyon kiidegel amikor mindennek pontosan úgy kell történnie ahogy ő mondja. Csak remélem, hogy nyugiban vége lesz ennek a napnak.
- Szóval mit csináljak? – nézek körül.
- Kezd el kihordani a süteményeket a pultra. 3 óránk van nyitásig. – megfogok egy dobozt, ami tele van fánkokkal – És törölgesd le a tortatartókat.
- Meglesz. – kiabálok vissza neki miközben az ajtó kinyitásával bajlódok a dobozzal a kezemben.
- Opsz majd én segítek. – nyílik ki az ajtó és Logan néz szembe velem.
- Azt megköszönném. – mosolygok rá, majd elveszi a dobozt tőlem.
- Nincs mit, viszont nekem most dobozokat kell pakolnom a teherautóról.
- Menj csak, te fontos ember. – ütögetem meg a vállát.

- Nem is tudtam, hogy te is itt leszel. – motyogom Logannek törölgetés közben, mikor úra csatlakozik hozzám, kissé kipirosodva és izzadtan.
- Nem volt választásom. – húzza meg a vállát.
- Ismerős. – nevetek fel.
A sütik már ki voltak pakolva, már csak törölgettem. Minden készen állt a nyitáshoz.
- Nagy baj van- viharzott be Lilly közénk. Úgy tudtam. – Az egyik pultos lebetegedett, és nem tud itt lenni ma. És senki nem tud beállni a helyére. Kis fogja kiszolgálni a vendégeket? – idegesen törölgeti az arcát.
- Rám ne nézz. – szólal meg Logan. Ránézek összehúzott szemekkel, mire rögtön mentegetőzni kezd – engem beosztottál a feltöltéshez nem lehetek egyszerre 2 helyen.
- Én viszont szívesen vállalom. – szólalok meg.
- Igazán? – kérdez vissza nagy szemekkel. Bólintok. – Ezzel leköteleznél. Tényleg nem gond?
- Dehogy is. Egyébként sem lenne más dolgom.
- Rendben akkor itt a kötény és a sapka. – nyújtja át a babarózsaszín ruhadarabokat egy megkönnyebbült mosoly kíséretében.
1 óra múlva kész őrültek háza a hely. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ember eljön, azt meg végkép nem, hogy ilyen idegesítőek az emberek. Azt hiszem, látszik, hogy keveset vagyok emberek között. Legszívesebben már mindenkit elküldenék melegebb éghajlatra.


Zárás előtt egy órával járhat az idő. Alig lehetnek tízen körülbelül, így már sokkal jobb a hangulat. Lillynek el kellett mennie valamit apámnak segíteni, így mi fogunk bezárni ma.
- April át kell mennem a szomszéd utcába beadni pár cuccot anya egyik ismerősének. Maradsz addig egyedül?
- Persze itt többen úgysem lesznek már. Menj csak.
- Biztos vagy benne? Mert ha n-
- Azt mondtam menj. Megleszek egyedül a magazinjaimmal. – kacsintok rá miközben tolom ki az ajtón.
- Akármi van-
- Hívjalak tudom. Mindenki ezt mondja.
- Mert sosem tartod be.
- Na menj már.
Miután sikeresen kituszkoltam visszaültem a pult mögé olvasni. Időnként fel-fel néztem, hogy minden rendben megy e. Egy ideje egy fekete bőrdzsekis alakon megakadt a szemem, nem illett a rózsaszín-kék összképbe. Háttal ült nekem, de így is ismerős volt, de nem tudtam eldönteni honnan. Néhány másodpercig még őt bámultam, de utána inkább visszatértem az olvasáshoz. Hirtelen felkapom a fejemet egy pohár összetörésére. Megfogom a felmosót, a seprűt és a lapátot majd az asztalhoz sétálok.
- Nagyon sajnálom nem akartam bajt okozni. – szólal meg a mély hang, mire a szívem kihagy egy dobbanást. Felkapom a fejemet és egy zöld szempárral találom szemben magamat.
- T-te i-is ott v-voltál – dadogom, miközben az emlékek elöntik gondolataimat és remegni kezd a kezem. Mindent otthagyok a földön és próbálok feltűnésmentesen a telefonomhoz jutni. A szemeimben már állnak a könnyek arra várva, hogy kigördülhessenek. Remegő kezekkel a telefonom után kapkodok a pulton, mire megtalálom, már folynak a könnyeim. A névjegyzékben megkeresem, Harry nevét majd rányomok a hívásra. Miközben kicsöng, két kéz megragadja a derekamat, sikítanék, de az egyiket átteszi, a számra majd magával szembe fordít, és a falhoz szorít. A kezemben még mindig kicsöng a telefon és egyre jobban zokogok némán.
- Szia, kicsim – szól a hang a telefonból. Ordítanék neki, de nem megy. – April, válaszolj! Baj van? – emeli fel a hangját. Ha még tudná, hogy mekkora.
- Nyomd ki a telefont. Most. – suttogja a fülembe, amibe beleremegek. Nem csinálom, amit mondd.  Elengedi a csipőmet, amire megkönnyebbülve kifújom a levegőt, de a testét nekem nyomja, hogy a falnál tartson. Kiveszi a kezem szorításából a telefont majd kinyomja a hívást. – Erre nem lesz szükséged. – kapcsolja ki a készüléket majd a farzsebébe csúsztatja.
Az ajtó fölött lévő csengő megszólal jelezve hogy egy új vendég jött be rajta. Reménykedem, hogy Logan az, de egy ismeretlen ember lép be rajta. Viszont fogva tartómat megzavarta, így ki tudok szabadulni fogásából és a raktárt veszem célba. A dobozok között bujkálok miközben hallom, hogy bejött utánam.  Próbálom abbahagyni a szipogást, hogy ne találjon meg. Aztán eszembe jut egy terv. Megrúgom a mögöttem lévő dobozt, így azt fogja hinni hogy ott vagyok. Rögtön felállok és teljes erőből futni kezdek, de beleütközök és hátraesnék a nagy ütközésnek köszönhetően, de megragadja a kezemet és magához húz.
- Ennél okosabb vagyok, baby. - próbálom kihúzni a csuklómat a kezéből, de csak az lett a vége hogy hanyatt estem és bevertem a fejemet. A csípőmre ült majd elővett egy fehér anyagot a zsebéből és a szám elé szorította. – Gyerünk, lélegezz! – szorítja rá még jobban. A fejem kezd fájni és szédülök is, de sikerül kivenni a fehér anyagot a kezéből és eldobnom. – Csezd meg! – mordul fel, én pedig mászni kezdek a földön. Megfogja, a bokámat majd visszahúz magához, és ismét az előző pozícióban vagyunk.
- Szállj már le rólam! Mit akarsz tőlem? Kicseszettül nem csináltam semmit.
- Te választottad a nehezebb utat. – mondja, miközben elővesz valamit a zsebéből.
- Mi?! Nem! Engedj el. Úgyis tudják, hogy itt vagyok! És meg fognak találni! Mi az a kezedben? – kerekedik ki a szemem, amikor meglátom az injekciós tűt. Egyből ficánkolni kezdek és segítségért kiabálni.
- Maradj nyugton vagy neked lesz rosszabb. – fog le.
- Azt elfelejtheted!
- Te tudod. – nyugtázza magában majd beleszúrja a tűt a combomba. Éles fájdalmat érzek, mire felsikítok, majd mikor érzem, hogy lassan terjed szét a testemben zsibbadni kezdek. Próbálom nyitva tartani a szememet, de egyre nehezebb. Valamit motyogok még neki, de én sem értem, hogy mit és az utolsó emlékem hogy lecsukódnak a szemeim.



1 megjegyzés: